Van az a fajta édesség, amire azt mondja az egyszeri (vagy épp haladó) kóstoló, hogy úgy eteti magát. Ez sokszor nincs összefüggésben annak karakterével, karakterességével - lehet jellegtelen tucatsüti is, de valahogy mégis, nehéz abbahagyni. Túrós palacsinta, Toffifee, Rafaello, kinek mi, de a jelenséget mindannyian ismerjük. Valami ilyesmi a Call of Duty is. Tucatshooter, tucattémával, de valahogy mégis, nehéz abbahagyni. No ez itt nem a véletlenek szerencsés közjátéka, sokkal inkább a tömegkiszolgálás tudatos tervezése. Már a grafikus motort is úgy írták meg a fiúk, hogy a korabeli alsó-középkategóriás gépek is izzadság nélkül hozzák a 30-50 fps-t. A játékmeneten nagyjából annyit kell gondolkodni, mint egy lekváros túrórudi elfogyasztásán, a körnnyű-normál nehézségi fokozat pedig már-már inzultus az önbecsülésünkre nézve. A sztori nem okoz nagy meglepetéseket (mondjuk be is baszna, ha a háborút az albánok nyernék...), bár igaz ami igaz, a küldetések változatosak és ügyesen megszerkesztettek. Annak idején az volt a nagy nóvum, hogy a szövetséges oldal valamennyi fajsúlyos szereplőjeként - amerikai, brit, orosz - irthatjuk a nácikat. Nagy nóvum, mi? :-)
Tényleg, valahogy bármennyire erőlködik az ember, az önéletrajza alapján csak nem akarja behívni ezt a szimpatikus, de minden ízében átlagos gyereket. Aztán leül egy kicsit beszélgetni vele, és fél perc alatt azon kapja magát, hogy magával ragadta a kedves karakter, őszinte hozzáállás, gördülékeny kommunikáció és döbbenetes közérthetőség. Ilyen a Call of Duty: egy egyszerű, minden kilengéstől mentes, de nagyon nehezen lerakható játék.
